Újra a mentő autóban

Úgy látszik, engem valaki nem nagyon szeret oda fent, mert most 8 hónap elteltével újra mentőautóban ültem.  
Az egész Csütörtökön kezdődött, amikor is elmentünk az osztállyal színházba és a darab végén nem az anyát, hanem az apát hívtam, aki le volt némítva.  Mikor hazaértem anya jól lecseszett, mert mielőtt elmentem mondta, hogy őt hívjam, de én ezt elfelejtettem.  Másnap reggel az apától is kaptam. 
Reggel álmosan mentem suliba, hiszen fél 12 volt mire hazaértünk. 3 óránk volt a matek tanárral, mert nem volt az osztályfőnököm, abból a 3-ból kettőn matekoztunk a 3.-on magyar gyakorló felvételit írtunk, így még álmosabb lettem. A 2. szünetben becsengő után a fiúk rohangáltak az osztályban és elkezdtek dobálózni a krétaporos szivaccsal és egy másik fiú ezt a száraz oázist kezdte dörzsölni, hogy mások hajába szórja.
     

Mivel én asztmás vagyok és a legutóbb pont ilyenek miatt fulladtam be így rájuk ordítottam, hogy hagyják abba. Majd lerántottam a székemről az egyik fiút, aki rajta ült és onnantól kezdve nem szóltam senkihez. Tesi órán az igazgató helyettes bejött, és megkérdezte, hogy kinek van bekapcsolva a telefonja, majd azt, hogy egy bizonyos időpontban ki volt fent a Facebookon. Mindenki bevallotta, a tanár nem vette el, csak annyit mondott, hogy hétfőn el kell mondaniuk az osztályfőnöknek. A legjobb barátnőm (Ági) is benne volt és kiakadt, hogy mit fog kapni otthon, ha ez kiderül. Már akkor, amikor a tanárt körbe álltuk szemüveg nélkül láttam, hogy el fog kezdeni sírni, de az elején még nem foglalkoztam vele. Bemelegítés után mikor észrevettem, hogy a padon ült (mivel nem tesizett) és a fejét a lábára hajtva sír. Oda mentem hozzá és kérdeztem, hogy mi baj van, de nem válaszolt. Ettől még jobban kiakadtam. Miközben fociztunk éreztem, hogy valami baj van, mert nehezen vettem a levegőt, így a másik barátnőmet (Viki) (aki szintén nem tesizett) elküldtem az asztma gyógyszeremért. Ameddig vártam, hogy visszajöjjön ott maradtam a pályán, de egy kicsit elkezdett forogni a világ.  Miután visszaért befújtam kettőt és kiálltam. Az óra végén az öltözőben többször is le kellett ülnöm, mert annyira szédültem, és kicsit furán kezdtem venni a levegőt. Mikor elindultam kifele félúton az ajtó felé hírtelen olyan érzésem lett mintha ott ájulnék el, így visszafordultam és leültem egy pad végében. A világ forgott velem és az ájulás kerülgetett. A levegő egyre nehezebben vettem, majd a Viki odajött hozzám és pár perccel később ő szolt a tesi tanárnak. Beszélni alig tudtam, a kezem és a lábam elkezdett zsibbadni és mozdítani nem tudtam, a tüdőm szúrt. A tanár és a Viki felsegített és segítettek, hogy nagy levegőt tudjak venni, ezt vagy 3 szor megcsináltuk, de mivel nem segített így befújtunk még kettőt. A tanár elküldött egy gyereket az igazgatóért, akivel több más tanár is jött. Az igazgató próbálta hívni a körzetit, aki nem vette fel, közben az ének tanár elkezdett vizes papírral törölgetni mindenhol. Az Ági is oda jött, akinek gyorsan megszorítottam a kezét, hogy egy kis erőt merítsek, mikor nagy nehezen kinyitottam a szemem láttam, hogy sír, de most már nem a telefonos ügy miatt, hanem miattam. A levegőt egyre nehezebben vettem. Az igazgató a mentőket hívta, közben a mama is megjött. Miközben a mentőt vártok többször is felállítottak, hogy tudjak levegőt venni. 
Majd megjöttek a mentősök és mamán és a tanárokon kívül kiküldtek mindenkit. Rátettek valamit az egyik ujjamra és zacskóba kellett lélegeznem. Majd kicsivel később vérnyomásmérőt is rátették a másik kezemre, mondták, hogy nyissam szét a tenyeremet, amit a görcs miatt sem tudtam, így meg hogy rajtam volt a vérnyomásmérő még inkább nem ment. Levették a szemüvegemet, de a mikor nagy nehezen kinyitottam a szemem egyből az ajtó felé néztem, aminek a sarkában egy rózsaszín sálat láttam. Tudtam, hogy a sál az Ágihoz tartozik, én nem akartam, hogy így lásson. A lábamon kisétáltam a mentő autóhoz ahol a mentősök megkérdezték, hogy miért voltam ideges. (mert már mondtam nekik hogy ideges voltam aznap) Miután elmondtam nekik elindultuk a Váci kórházba. Szerencsére most nem a hordágyon feküdtem, hanem egy ülésben ültem. Vácon felvittek a gyerek osztályra ahol a főorvos úr megvizsgált és neki is el kellett mondanom, hogy mi történ aznap. Majd a doktornő is megvizsgál és kiküldött a váróba, hogy ott várjam anyáékat. Miközben ott ültem felhívtam az anyát és megkérdeztem, hogy mikor jönnek, miután őt letettem egy pillanatnyi gondolkozás után felhívtam az Ágit, hogy megnyugtassam, már jól vagyok és hazaengednek. Vagy 15 percet kellett várnom az anyáékra, utána vártunk még a főorvos úrra hogy tudjon beszélni az anyával. Mikor végeztek a beszélgetéssel elindultunk végre haza. Itthon gyorsan kiírtam a Facebookra hogy minden rendben és hogy senki ne aggódjon értem. 
A kórházban kiderült, hogy az egész fulladás idegi alapú volt. 
Én azt mondom, hogy ez a pénteki nap volt az  utolsó csepp a pohárba. Egy jó tanács a végére: ha ideges vagy ne tartsd magadban, add ki, hidd el úgy jobb lesz. Nekem is ez a bajom, soha nem adtam ki magamból a dühömet, mindig csak gyűjtöttem magamban, egészen tegnapig, amikor az kis gátacska, ami a düh kupacot bennem tartotta megrepedt.