Dalma Lelke

Azt akarom, hogy érezzem csókod ízét számon. Azt akarom, hogy érezzem kezed, mely végigsimít arcomon. Azt akarom, hogy érezzem illatod, mely betelíti orrom. Azt akarom, hogy halljam hangod, mely semmiségeket súg fülembe. Azt akarom, hogy érezd, szívem gyorsabban ver, mikor hozzám szólsz. Azt akarom, hogy halld, légzésem felgyorsul, mikor hozzám érsz. Azt akarom, hogy magadhoz húz, s lassan megcsókolj. Azt akarom, hogy át gyere hozzám és egész éjszaka fent legyünk. Azt akarom, hogy este egymás karjában aludjunk el. Azt akarom, hogy reggel te legyél az első dolog, mit meglátok. Nem akarom, hogy ez csak egy egyirányú utca legyen, amibe időnként újra és újra bemegyek, majd apró darabokra törve, fejvesztve rohanok ki belőle. Annyiszor akarom kimondani, hogy szeretlek, míg végül te is elhiszed. Azt akarom, hogy te is azt akard, amit én...hogy te is úgy érezz, ahogy én...

Üresség. Ez az, amit érzek. Nem vagyok boldog, de szomorú sem. Érzem hogy sírás határán állok, a szemem mégis száraz. Nevetek, mégsem vagyok vidám. Üresnek érzem magam érzelmileg. Azt akarom hogy valaki a közelembe legyen, mégis hagyjon egyedül. Állok a gondolataim bokáig érő vizében, és úgy érzem mentem megfulladok benne. Nem tudok figyelni, mert a gondolataim túl hangosak. Az egyik azt mondja legyél vidám, míg a másik úgy kiállt meg se próbáld. A harmadik azt ordítja tiéd az égész világ, a negyedik rám rivall minden a te hibád. Szótlanul, a földet nézve, a gondolataimba mélyedve hallgatom hogy a barátaim beszélgetnek körülöttem. Hallgatom, de nem értem. Úgy érzem segítségre van szükségem, mégse tudom ki az aki megérti mi zajlik a fejemben. Üresség. Ez az, amit érzek.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világra jöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a félúton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itt hagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rám nézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek, Legnagyobb titkom, mi felfedhet. A titkom, ami miatt a legjobb barátom veszítettem el. A titkom, ami miatt rájöttem, hogy kik az igazi barátaim. A titkom, ami miatt rájöt...

Nézed a sok párt a tévén, a videókban, a környezetedben és arra gondolsz, hogy neked ez miért nem adatik meg. Talán benned van a hiba? Miért mindig csak a rossz emberekbe tudsz bele szeretni, akik rád csak barátként tekintenek? És akik beléd szeretnek azok iránt neked miért nincsenek érzéseid? Annyi csalódás ér folyamatos és valahogy sehogy sem akar vége szakadni. Miért gondolsz te bele mindig mindenbe többet, mint ami valójában van? Miért remélsz, mikor tudod, hogy úgyse jöhet össze? Miért hagyod, hogy eljuss olyan messzire a képzelgéseiddel, hogy végül hatalmas csalódások és fájdalmak között rá gyere, hogy ez csak puszta álmodozás, ami soha nem valósulhat meg? Miért esel mindig ugyan abba a hibába? Miért hagyod, hogy a szíved vezessen, amikor az agyad azt ordítja, ÁLLJ? Miért hallgatsz a szívedre, mikor az agyad azt mondja, hogy megint fájni fog? És mikor már a szíved is kezd rájönni arra hogy az agyad igazat mond, akkor jön el a vég. Akkor jön el az a pillanat, amikor s...

Miért érzem hogy még mindig szeretlek, ha csak barátok vagyunk? Miért akarok mindig a közeledben lenni, ha már nem szeretlek? Miért gondolok mindig rád, ha már nem szeretlek? Miért álmodom veled, ha már nem szeretlek? Miért akarok hozzád érni, ha már nem szeretlek? Miért akarlak megcsókolni, ha már nem szeretlek? Miért vagyok féltékeny a barátnődre, ha már nem szeretlek? Miért ver gyorsabban a szívem mikor átölelsz, ha már nem szeretlek? Miért látlak téged minden szerelmes dalban, ha már nem szeretlek? Miért nézem mindig hogy mikor vagy fönt, ha már nem szeretlek? Miért ugrik ki a szívem a helyéről mikor írsz, ha már nem szeretlek? Miért a te üzeneteidet nyitom meg először, ha már nem szeretlek? Miért ér fülig a szám mikor rám mosolyogsz, ha már nem szeretlek? Miért te vagy az első gondolatom mikor felkelek, ha már nem szeretlek? Miért vannak pillangók a gyomromba mikor rád nézek, ha már nem szeretlek? Miért vagy mindig a fejembe mikor másokkal vagyok, ha már nem szeretlek?...

Éreztél már, úgy hogy fáradt vagy? Nem testileg, hanem lelkileg. Mikor csak úgy zúdul rád a sok negatív dolog. Mikor már nem tudod eldönteni, hogy az ordibálás, egy hetes alvás vagy esetleg a sírás esne jobban. Mikor úgy érzed csak lefelé mész és mindenbe csak a negatívat tudod meglátni. Mikor úgy érzed senkinek nem vagy elég jó, még saját magadnak sem. Akikről régen azt hitted soha nem hagynak magadra, pont ők fordulnak el tőled és nem tudod az okát. Mikor felteszed magadnak a kérdést: ez megint az én hibám? De nincs, aki megválaszolja a kérdést. Próbálod őket elfelejteni, minden emléket jó mélyre elnyomod magadba, ugyanakkor még mindig görcsösen kapaszkodsz azokba a pillanatokba. Úgy érzed minden és mindenki ellened fordult. Tudod, a hullámvasút nem mindig csak lefele megy, a felhők felett ott a nap, a vihar után jön a szivárvány… de valahogy nem tudod látni az emelkedőt, a napot, a szivárványt… csak a lejtőt, a felhőket, a vihart. Jól jönne egy ölelés, de nincs senki akit megölelhet...