Dalma Lelke

Üresség. Ez az, amit érzek. Nem vagyok boldog, de szomorú sem. Érzem hogy sírás határán állok, a szemem mégis száraz. Nevetek, mégsem vagyok vidám. Üresnek érzem magam érzelmileg. Azt akarom hogy valaki a közelembe legyen, mégis hagyjon egyedül. Állok a gondolataim bokáig érő vizében, és úgy érzem mentem megfulladok benne. Nem tudok figyelni, mert a gondolataim túl hangosak. Az egyik azt mondja legyél vidám, míg a másik úgy kiállt meg se próbáld. A harmadik azt ordítja tiéd az égész világ, a negyedik rám rivall minden a te hibád. Szótlanul, a földet nézve, a gondolataimba mélyedve hallgatom hogy a barátaim beszélgetnek körülöttem. Hallgatom, de nem értem. Úgy érzem segítségre van szükségem, mégse tudom ki az aki megérti mi zajlik a fejemben. Üresség. Ez az, amit érzek.

Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világra jöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a félúton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itt hagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rám nézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek, Legnagyobb titkom, mi felfedhet. A titkom, ami miatt a legjobb barátom veszítettem el. A titkom, ami miatt rájöttem, hogy kik az igazi barátaim. A titkom, ami miatt rájöt...

Nézed a sok párt a tévén, a videókban, a környezetedben és arra gondolsz, hogy neked ez miért nem adatik meg. Talán benned van a hiba? Miért mindig csak a rossz emberekbe tudsz bele szeretni, akik rád csak barátként tekintenek? És akik beléd szeretnek azok iránt neked miért nincsenek érzéseid? Annyi csalódás ér folyamatos és valahogy sehogy sem akar vége szakadni. Miért gondolsz te bele mindig mindenbe többet, mint ami valójában van? Miért remélsz, mikor tudod, hogy úgyse jöhet össze? Miért hagyod, hogy eljuss olyan messzire a képzelgéseiddel, hogy végül hatalmas csalódások és fájdalmak között rá gyere, hogy ez csak puszta álmodozás, ami soha nem valósulhat meg? Miért esel mindig ugyan abba a hibába? Miért hagyod, hogy a szíved vezessen, amikor az agyad azt ordítja, ÁLLJ? Miért hallgatsz a szívedre, mikor az agyad azt mondja, hogy megint fájni fog? És mikor már a szíved is kezd rájönni arra hogy az agyad igazat mond, akkor jön el a vég. Akkor jön el az a pillanat, amikor s...